A holt, íme életre kelt, megtörtént a csoda, az, amit az ember alig bír felfogni és elfogadni, ami sokak számára a hit erőpróbáját jelenti, mint Tamás számára is, addig nem hiszi, amíg nem látja, amíg saját kezével meg nem tapinthatja sebeit. A nagypénteki halott Krisztus, a kínok kínját értünk is átélő ember kimutatta istenségét, azt, hogy mitől más Ő, mint Izrael eddigi prófétái és álmessiásai. Amikor az asszonyok a sírhoz indultak korán reggel napkeltekor nem sejtettek semmit. Azon tanakodtak, hogy vajon ki fog rajtuk segíteni, ki fogja elhengeríteni a sír bejáratánál lévő hatalmas követ. A szeretett Mesterhez, a Názáreti Jézushoz mentek, aki a sírban fekszik, hiszen alig néhány napja ők maguk helyezték ott el. Szívük tele volt az átélt események fájdalmával és keserűségével. Sajnálták Jézust, hogy ennek az ártatlan embernek éppen így kelljen meghalnia? Ám az a kő, amely számukra most a legnagyobb gondot jelentette el volt gördítve a sír bejáratától. Szabad bejárás kínálkozott tehát a sírba, mindenféle eddigi akadály, amely nehézséget jelentett feladatuk teljesítésében megszűnt Ám amiért jöttek, hogy megadják Jézusnak a végső tisztességet, és testét megóvják a gyors károsodástól, mégis meghiúsult, mert Jézus teste helyett, az élettelen helyett egy élő ifjút találtak a sírban.

Gondoljunk csak bele a helyzetükbe!

Mennyire megijednénk mi is hasonló esetben! Mennyire megrettennénk, talán gyorsan el is futnánk, ám az ifjú megszólal: “Ne féljetek! Akit kerestek nincsen itt. “Amire számítottak másként történt.

Nincsen a sírban, és nincsen most olyan földi emberi valóságában, ahogyan az asszonyok és a tanítványok megismerhették. Fordulópontot jelentő szavak ezek, amely az ott lévő asszonyok szívét félelemmel, remegéssel és döbbenettel töltötte el. És fordulópontot jelentő szavak ezek nemcsak az ő számukra, hanem az egész emberiség és az egész világ számára! Nincsen itt! Feltámadt!
Olyan kijelentés ez, amely a múltból a jövőbe visz bennünket is. Amely kiragadja az egész emberiséget bűneiből, a kezdeti Ádám botlásából, abból a sorsból, amely évezredek óta terhel mindannyiunkat, és egy új távlatot az új élet lehetőségét kínálja és nyitja meg számunkra.
A kő el van hengerítve, azok a kövek is, amelyek számunkra kérdésesek. Azok a bajok és problémák, amelyek a mi életünket teszik keservessé, azok a bűnök, amelyektől nem tudunk megszabadulni, most feloldódhatnak, mert szabaddá vált az út számunkra is Jézushoz és az Ő Atyjához. Azért, mert nincs ott a sírban, azért, mert feltámadt!
Sokszor szeretnénk megfejteni, hogy mit hoz számunkra az élet, a jövő titkai után kutatunk. Érdeklődéssel figyeljük a tudományok, a technika gyors fejlődését és elképzeljük, milyen is lesz 100-200 év múlva a világ. És kíváncsiak vagyunk arra is, hogy mit hoz számunkra a holnap, hogy mi lesz a halálunk után.

Húsvét ünnepére készülve, gondoljunk Jézus legfontosabb rendelkezésének egyikére. A kereszt tövében megálló szeretett tanítványt, János apostolt és az összetört szívű édesanyát, Máriát, Jézus utolsó rendelkezéseinek legfontosabbjaként egymás gondviselésére bízza. ““Asszony, íme a te fiad!” Azután így szólt a tanítványhoz: “Íme a te anyád!” És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány.” (Jn 19 26b- 27 ) Vajon van-e aktuálisabb üzenete Jézusnak a modern utáni kor embere számára? Megkérdőjeleztünk már mindent, ami a miénket megelőző korokban értéknek számított. Az előttünk tornyosuló ez idáig megszerezhető tudás, kultúra oly hatalmas mennyiségű információt jelent számunkra, melyet egy emberöltő alatt nehezen sajátít el az egyén. Hol találunk védelmet, ha már a legközelebb álló embertársunkban is megrendült a bizalmunk? Ha a legősibb menedékünk a család sem ad biztonságérzetet? Szarka Éva lelkésznő a keresztyén családról írt tanulmányát ezen aktualitások alapján ajánlom kitüntető figyelmükbe.

Az ember alapvető szükséglete, hogy házasságban és családban éljen. A mai modern társadalom helyzete azonban ezen a téren igen ellentmondásos. Egyik oldalon nő az emberek szabadsága, ugyanakkor a társadalmi kötöttségek hiányában zavarosabbakká válnak az emberi kapcsolatok. Mára már ott tartunk, hogy a családi funkciókat egyre inkább intézményes keretek veszik át. (bölcsőde, óvoda, napközi)

A korábbi években a gyermekeknek kevésbé volt arra lehetőségük, hogy szülői mintákat felülmúlják. A századfordulótól kezdve azonban gyökeres változás figyelhető meg. A gyermekek azonosulási törekvése változatlanul erősek, ám saját maguk életterének a megtalálása, a hivatás kiválasztása nem ér véget a biológiai éréssel, hanem egyre inkább kitolódik. Olyan sajátos fiatalkori kultúra jött így létre, amely késlelteti a felnőtté válást. – Gondoljunk csak arra, hogy mennyivel később kötnek ma házasságot a fiatalok, de ugyanakkor az tapasztalható, hogy szükségük van a tartós intim párkapcsolatra.

A mai társadalom növekvő követelményeket támaszt a fiatalok számára szakmai és egzisztenciális vonalon. A szülő és gyermek közötti szoros kapcsolatot sok esetben pótlékként váltja fel a házasság. A fiatal nők részéről erős a házasodási vágy, viszont a helyük bonyolultabb és labilisabb a mai házasságokban

A családban a házastársak szerepe

Istentől való alapvető rendeltetéséből fakad az, hogy a családban a férj az, aki sok esetben inkább racionális, átfogó gondolkozású. Az ő feladata a vezetés, az irányítás és a védelemnyújtás. A feleség sokszor gyakorlatiasabb beállítottságú, finomabb érzéke van az emberek iránt, melegségével, intuitív képességével meleg hajlékot teremt a család számára. Egy házasság és egy család akkor tud jól működni, ha a házastársak kölcsönösen kiegészítik egymást, ahol közösen hordozzák egymás terhét.

Nem szoktunk arra gondolni, hogy szülőnek lenni hivatást jelent, pedig ha jól bele gondolunk az emberiség egyik legfontosabb Istentől rendelt feladata, hivatása, hogy gyermekeket neveljen.

Luther Márton szerint Isten az atyai és anyai hivatást külön kitünteti azzal, hogy nem egyszerűen azt parancsolja a gyermekek számára, hogy szeressék a szüleiket, hanem hogy tiszteljék is őket. Ezzel Isten a szülői hivatást a legfelső helyre emelte, sőt a földön önmaga helyére állította.

A közösség keresése a családban

A családi otthon melege, stabilitása döntő jelentőségű a szülők és a gyermekek életében egyaránt. Egy biztos pont, egy virágzó sziget a mai hajszolt világunkban. Benne a szülők, mint Isten földi helyettesei, és a gyermekek, mint az eljövendő világ várományosai, az élet továbbvivői.

A Szentírás szerint a szülői tekintély alapja Isten tekintélye, Ő áll tehát mögötte. Ugyanakkor minden szülőnek olyan szeretettel kell ezt a hivatását betöltenie, a mely az Isten szeretetéből táplálkozik. “Isten a szülőre, mintegy palástot terítette rá a maga tisztességét" – fejezi ezt ki oly szépen Luther Márton.

Ugyanakkor nem lehet öncélúvá ez a szülői tekintély. Fontos megkérdezni önmagunktól: Kicsoda számunkra a gyermekünk?

Örökre lekötelezett adós, a családi élet szükségszerű velejárója, vagy ahogyan a Szentírás mondja, “az anyaméh gyümölcse, jutalom”, “Isten ajándéka”.

Szülői hivatásunk pedig nem merülhet ki abban, hogy gyermekünket etetjük, tápláljuk, testi szükségleteiről gondoskodunk, fontos hogy megtanulja tőlünk mi a jó, mi a szeretet, hogy halljon tőlünk Istenről.

Mai civilizációnk alapvető veszélye a sikerért, hatalomért, anyagi javakért való versenyfutás. A világ értékrendje kifordított. Az embert arra ösztönzi, hogy magának keresse a hasznot, ennek következtében megvet és elutasít másokat, akik nem a céljait szolgálják. Védőfalakat emel maga köré, és végül felfegyverkezik, hogy még jobban megvédhesse önmagát. Ez az út azonban a pusztulásba visz, mert a családok kerülnek veszélybe. Minél erősebb a siker felé való orientáltságunk, annál jobban elszigetelődünk a családunktól és magányosak leszünk. Ijesztő a mai magyar társadalom képe. Szakadék tátong sikeresek és sikertelenek között, gazdagság és nyomor között. Alapvetően azonban ott a probléma, hogy a közösségek nem igazi közösségek a családok nem igazi Isten előtt vállalt életközösségek, hanem társas együttélések. A mai ember számára utolsó szalmaszál a másik emberben való hit átélése, amely a házasságban és a családban valósulhat meg leginkább.

Kereszténység a házasságban

Id. Prőhle Károly teológiai professzor írja a házasságról, hogy az a legteljesebb testi és lelki életközösség, ugyanakkor nem csupán az a célja, hogy saját boldogságát ki-ki elérje, és még nem is csupán az utódok gondozása és nevelése, hanem az hogy isteni rendeltetésünket ebben a világban az egymásnak való kölcsönös segítség útján töltsük be.

Isten az embert a maga képmására teremtette férfinak és nőnek. Közösségüket, emberségük lényegét Istenre vonatkoztatva fedezik fel. Különböző szerepeket töltenek be a házasságban, amelyek egyaránt fontosak, csak a kettőjük együttműködéséből születhet igazi közösség. Fokozatos fejlődésen megy végig kapcsolatuk, mely az Istennel való egységben teljesedik be igazán.

Szövetségük alapja az egymás iránt érzett szerelem, amely magában foglalja a szeretet minden elemét (szexus, erosz, filia, agapé). Így juthatunk el a test, lélek és szellem egységéhez.

Nem szabad azonban elfelejtenünk azt, hogy a házasságnak vannak kríziskorszakai is, amelyiktől egyik házasság sem mentes. Éppen ezért fel kell tudnunk vállalni a “harcot", át kell küzdenünk magunkat a nehéz helyzeteken is. A civilizáció fejlődéséből adódik az a sajnálatos tény, hogy ez a fajta küzdőszellem egyre ritkább. Ha valami elromlik, nem a használtat próbáljuk megjavítani, hanem inkább újat veszünk helyette. Ha a kapcsolatunk megromlik a házastársunkkal, nem próbáljuk helyrehozni, hanem inkább a partnerünket cseréljük ki. Szemünk előtt kellene tartanunk Luther Márton értelmezését, amely a házasságot, mint hivatás fogja fel. Melynek alapja a másik embernek való szolgálat. Luther szerint minden hivatásban Isten munkálkodik. A keresztény ember életében ez a hivatás az a lehetőség, amelyen keresztül igazolhatja keresztény voltát. Ebben a hivatásban kell mindenkinek a saját keresztjét magára venni és Urát követni. Azzal a szeretettel fordulni a másikhoz, amely tulajdonképpen önmagunk odaajándékozása a társunknak. Ez azt jelenti, hogy adott esetben le kell mondanom saját vágyaimról, kényelmemről és terveimről. Ez bizony áldozatvállalással jár, ami olykor meghaladhatja erőnket. A keresztyén ember életében azonban mindig ott van a közösséghez való tartozás lehetősége. Kapcsolata van Istennel és az együtt imádkozás, a szentségek közös vétele a közös hitélet segíti és erősíti a házassági köteléket.

Másrészt pedig úgy tűnik, hogy a mai világban ahhoz, hogy valaki elismert legyen, sikereket kell elérni. Minden családi és iskolai nevelés céljává a szakmai siker válik, mert ez által válik valaki magabiztossá. Ugyanakkor azok a kötelékek, amelyek a családot, a gyülekezeteket, a barátságokat összefűzik szakadoznak. Egy visszafordíthatatlannak látszó folyamat indult be, amely még a családi életnél is fontosabbnak tűnik.

A megváltottság és a kegyelem a család életében

A keresztény ember egész életét áthatja az a tudat, hogy Krisztus érette is meghalt a Golgotán, hogy a mi bűneinkért is szenvedett

Jézus mondja: “ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön én utánam, az nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,27). Ez azt fejezi ki, hogy mint az élet más területén, a családban is vállaljam a nehézségeket föl Krisztus keresztjének felvétele azonban nem pesszimista életfelfogást követel tőlünk. Nem a magunk sajnáltatását és szenvedtetését jelenti, hanem a Krisztus és az ember helyes viszonyát Naponta vétkező és megváltásra szoruló emberek vagyunk, de egyben olyanok is, akik hiszik, hogy a leghatalmasabb új életet formáló erőből részesülhetnek, a kegyelemből.

Az ilyen családi légkörben ott van az öröm, ami valamiféle belső erőt, biztonságérzetet és önbizalmat adhat a házastársaknak és a családban élő gyermekek számára. Az öröm vezeti végig a család tagjait a szeretet útján és az evangélium az, amely őket a boldogság, az igazi öröm átéléséhez vezetheti- a Jézus Krisztussal és Istennel való közösségben.