2005. Március

Tartalom
Három mondat a feltámadásról
Egyháztörténeti képek
Író-olvasó találkozó

Három mondat a feltámadásról

Az egyházi esztendőnek, amely ádvent első vasárnapjával kezdődik a második nagy ünnepéhez, húsvét­hoz közeledik. A húsvéti evangé­lium ar­ról szól, hogy Jézus nem ma­radt a sírban, hanem feltámadt. Há­rom mondat köré csoportosítottam a gon­dolatokat a húsvéti örömhírrel kap­csolatban.

Az első mondat az, hogy hiába mondta meg Jézus előre, hogy feltá­mad a harmadik napon – nem hitték el. Ez teljesen hihetetlennek tűnt a tanítványok szemében. Már azt is ne­hezen tudták elfogadni, hogy Jé­zus­nak szenvednie kell és azután meg­halni, de hogy majd feltámad – hát az hihetetlen volt. Ez ellene mondott a természeti törvényeknek, a tapaszta­lati tényeknek: hiszen még senkit sem láttak feltámadni, elő­jönni a sír­jából. Ezért Jézus előre mondott sza­vait teljesen figyelmen kívül hagyva, vasárnap reggel, nap­keltekor elin­dultak az asszonyok, hogy felkeres­sék Jézus sírját. Vitték az illatos ke­neteket, hogy Jézus holttestét meg­kenhessék, mert az volt a zsidók szo­kása, hogy a holt­testet megkenték il­latos kenetekkel. Mivel ez a pénteki gyors temetéskor elmaradt, szerették volna pótolni, de ezzel a cselekede­tükkel hangosan szóltak arról, hogy fontosabb a tra­díció, a szokások megtartása, mint a hit.

Hinni a feltámadásban, ez igen tá­vol áll a mi világunktól is. Az evi­lági életre koncentrálunk, azért haj­tunk, fáradozunk, és nem vagyunk nyitot­tak elfogadni a húsvéti öröm­hírt, hogy tudniillik Jézus feltámadt és ez előrejelzés arról, hogy a feltá­madás majd ránk is érvényes lesz.

A második mondat az, hogy a fel­támadást senki sem látta – ez az Is­ten titka marad. A feltámadás tényé­nek nincsenek szemtanúi, nekünk csak a feltámadás bizonyítékai áll­nak a ren­delkezésünkre, vagy ponto­sabban szólva, álltak a rendelkezé­sünkre. Amit a hagyomány megőr­zött és amit kegyelettel mutogatnak, az bizony mind kétséges, hiszen Kr. után 70-ben jött a római hódítás, amely min­dent elpusztított és Jeru­zsálemben az élet sokáig szünetelt. Később, amikor Jeruzsálem újra fel­épült, hát akkor már senki sem em­lékezett arra ponto­san, hogy mi hol volt. De nem is a tárgyi bizonyíté­kok kellenek, a tanú­bizonyságok, amelyek megmaradtak egy darabig az emberek emlékezeté­ben. Az után, hogy feledésbe ne me­rüljenek, hát le is írták azokat a kü­lönböző evangé­liumokban, pl. Márk 16, 1-8 versé­ben. És e tanúbizony­ságokból azt tudjuk meg, hogy azok, akik húsvét reggelén a sírhoz mentek az üres sírt látták, az elhengerített követ és Jé­zus halotti leplét, de Jé­zust magát, nem látták a sírban.

A harmadik mondat az, hogy a feltámadás tényét, angyal hirdette meg. Ez történt Jézus születésekor, a feltámadáskor és a mennybemenetel­kor is. Jézus kül­dötte, angyal hir­dette, hogy Jézus feltámadt, nincs a sírban, ezért az üres sír. Tehát nem ellopták Jézus holttestét, mint ahogy később az el­lenségei állították.

Tény, az hogy Isten feltámasztotta őt! Ez olyan nagy dolog volt, hogy nem csoda az, hogy félelem, reme­gés és döbbenet fogta el az asszo­nyokat. Nem voltak ők félénk te­remtések, hi­szen bátran kimentek a sírhoz, még mielőtt a férfiak odaér­tek volna.

Az üres sír látványa a borzongás és félelem látványa lett mindenki­nek, aki azon a reggelen kiment a sírhoz. A feltámadás nagyszerűsége, az Isten csodatételének a szele csapta meg az arcokat – azt lehetett az arcokról le­olvasni, hogy hát ez is lehetséges? De, ha ez lehetséges, akkor itt valami nagyszerű dologról van szó! Fel kell ezt fogni, értékelni és továbbadni! Pál apostol vonta le az egyszerű kö­vetkeztetést – hogyha az elveszett búzaszemek közül kikel az egyik, akkor majd kikel a többi is. Jézus feltámadását követnie kell a többiek feltámadásának is. Ez lett a kereszté­nyek reménységének az alapja. Ezzel a gondolattal tekintünk a halottainkra és a húsvét örömhíre újból ebben erősít meg minket.

Völgyes Pál

Egyháztörténeti képek Gazdasági helyzetünk 1914-1950 között (Korabeli gyülekezeti jegyzőkönyvek alapján)

Lévén, hogy egyházközségünkben ezidőtájt zajlik a zárszámadás és kez­dődik az idei év költségvetési tételeinek gyakor­lati megvalósulása, ami köztu­dottan csak elenyésző esetben mehet zökkenőmente­sen, viták és nézeteltéré­sek azonnali felol­dásával, késztet arra, hogy gyülekezetünk gazdasági helyzetét nagy vonalakban az 1910-es évektől egészen az államosításo­kig bemutas­sam.

Írásom tárgyát nem ki­merítve, de mégis előrevetítve megállapít­hatom, hogy ezen időszakban egyházunk végig anyagi ne­hézségekkel küzd, tartozá­sai a hitelintéze­tek felé karöltve az egyházi adóhátralékok­kal gyakran elképesztő mé­reteket ölt. Mégis - a derűlátó végkifejletet nem elfeledve - az a tapasztalat, hogy a mindenkori egyház­községi vezetésnek si­került valamennyi korszak viszontagságai között ezen anyagi nyomás mellett is a hit­élet eredményessé­gét nem veszélyeztetve dolgozni.

Ahogy előző írásomban is tettem, szin­tén az 1914. április 16-án tartott esperesi egy­házlátogatásra kell, hogy utaljak első­ként. Takács Elek veszprémi esperes ak­kor az egyházi adókulcs 12%-át kevésnek tartotta. Meglátása szerint ez elkerülhetet­len va­gyoni bukás felé vezet, mivel az adóhátra­lékok növekedését hozza magá­val. A nem kívánt helyzet csak adókulcs­emeléssel ke­rülhető meg.

Az 1933. május 21-én tartott rendkívüli közgyűlés jegyzőkönyve tanúskodik a to­vább romló anyagi helyzet mellet a követ­kező esetről is: „a falu evangélikus lakos­sága még az iskoláitól is hajlandó lenne megszabadulni, csakhogy enyhíthesse a válságot. Hogy az evangélikus iskolák köz­ségesítésére ne kerüljön sor Szlovák Pál lelkész, bemutatja a megyei véghatá­rozatot, melynek alapján megállapítható, a hívek ezen óhajával semmi könnyebbítés nem érhető el.”

Az 1936-os évet értékelő lelkészi jelen­tésből pontosan tudjuk azon év adókivetési mértékét: legkisebb 9.36 Pengő, míg a legmagasabb 38.10 Pengő a párgabona mértékével egyetemben. Tisztelendő a be­számolójában megjegyzi, az adóhátralék igen magas, kétszer akkora, mint az egy­ház évi szükséglete, a gyülekezet tartozá­sai szintén nagyok, az önkéntes áldozat­kézség emelkedést mutat. Ez utóbbi ész­revétele mindenképpen reményteljes vára­kozásra adhatna okot, s talán ad is, annak ellenére, hogy az 1938. január 23-án tar­tott egyház­községi közgyűlésről az elnöklő lelkész az új egyházi alkotmány rendelke­zéseire hi­vatkozva kitessékeli azon egy­háztagokat, akik az egyházi adójukkal hát­ralékban van­nak. Egyházunk felső veze­tése érzékelve az anyagi gondok tartósulását komoly lé­pésre szánta el ma­gát az által, hogy alkot­mányában véghez­vitt változtatásokkal igye­kezett gyógyírt találni. Magyarán, aki köte­lességét nem teljesíti, vagyis nem fizet adót, jogával sem élhet, nem vehet részt közgyűlésen. A kö­vetkező 1937-es év lel­készi jelentése megdöbbentő adatokról tu­dósít: „az adóhát­ralék összege 17 500 pen­gőt meghaladja, a végrehajtó hatóság erélytelensége miatt alig 1000 Pengőt haj­tottak be fontosabb­nak tartván a községi és állami adók be­hajtását, ezen felül a gyüle­kezet tartozása 14 000 Pengőt is megha­ladja. És ami még fájóbb, hogy a lelkész kénytelen a követ­kezőt is lejegyezni, az ön­kéntes áldozat­kézség csökkent.”

A második világégés megkezdésének évében egyházközségünk segédlelkészi állás szervezésére vállalkozott, holott nem volt abban a helyzetben, hogy e szolgálat betöltőjének amint a jegyzőkönyv fogalmaz fizetés és hozzájárulás címén akár csak egy fillért is biztosítana. Felállítását a pres­bitérium véleménye szerint a közgyű­lés határozatilag elfogadná, ha kongrua a se­gédlelkésznek biztosítva lenne. Vagyis a Csetény, Dudar, Nagyesztergál, Zirc, Jásd, Bakonynána, Bakonyoszlop szórványok­nak hozzánk csatolása folytán az ott élő evan­gélikusok adóját egészben a segéd­lelkész kongruájának kiegészítésére for­dítanák, együtt azzal a résszel, mely az egyházköz­ségünkhöz tartozó szápári szórványból és kisgyóni fiókegyházból folyna be.

Szlovák Pál 1939-es egyházi évet be­mutató lelkészi jelentése már utal a hívek és a vezetés közötti nyílt feszültségek meglétéről. Mint írja az istentiszteletek nyelve váltakozva magyar és tót volt, láto­gatottságuk változó. Ennek okáról a hívek a közgyűlésen tájékoztatták, miszerint mindez a nagy teherviselés és magas adó követ­kezménye. További helyzetelem­zésre is ér­demes lenne e történet, melyből megtud­hatnánk, valóban anyagi megter­helésükkel szemben választották az egy­háztagok az istentiszteletekről való távol­maradást tilta­kozásul?

A 40-es évek elejétől kezdődően az egy­házi alkotmány rendelkezéseinek megfele­lően magasabb iskolai adóval sújtják az egyházból kilépőket és azon gyermekek szüleit, akik a felállítandó ál­lami iskolába fognak járni, ahol hitoktatás­ban kell része­sülniük. Az adóhátralék összege 1943 ele­jén a 20 000 Pengőt meghaladja. 1945. au­gusztus 5-én, a presbiteri ülésen beje­lentik egyházunkat ért háborús vesztesé­gek becslését, a kár mintegy 3 100 000 Pengő. Javasolják a rendbehozatal me­netét, min­denekelőtt a 4 aknatalálatot ka­pott temp­lomtetőzetet, sekrestyetetőzetet, aztán a lelkészlakást és iskolát kell felújí­tani.

Az elnökség javaslatára 1946-os évre nem készül költségvetés a pénzromlásra való tekintettel. Ugyanezen évben a veze­tés elrendeli a takarékmagtári adósok ki­mutatását azzal a céllal, hogy ha a Cseh­szlovákiába áttelepülők nem hajlandók megfizetni tartozásukat per útján hajtsák be azokat.

A háborús károk helyreállítása 1945-ben 300 000 Pengőt, átszámítva 428 000 Fo­rintot emésztett fel. Presbitérium dönt az adóhivatal felhívására az egyházi kész­pénzadóknak együttes kezelésbe történő átadásáról, valamint közli, hogy a taka­rék­magtári adósok elleni peres eljárást Dr. Hajdú Zoltán zirci ügyvédre bízta.

1948. márciusában az adóhátralék meg­haladja a 25 000 Forintot, míg az egy­ház személyi és köztartozása a 12 000 Fo­rintot. Pénzügyminiszter az egyházi adók együttes kezelésbe vonását országos vi­szonylatban letiltotta, ennek eredménye­ként minden egyházi adó a %-os is a gondnokok kezei­hez fizetendő.

1949. december 17-én jelent meg köz­sé­günkben az államosító bizottság s dön­tésé­vel minden iskolai épületet a mellék­épüle­tekkel, beltelkekkel együtt az állam tulajdo­nába vett át. Ezzel egy időben a gyülekezet áttért az önkéntes egyházi adómegajánlás rendszerére, összegénél figyelemmel kell lenni az utolsó kivetési év (1949) egyházi adójára.

Befejezésül azon borúlátó feltételezés­ből készülök végszót mondani, hogy ezen írás többségében egyháza iránt amúgy is fele­lősséggel viszonyuló hívekhez fog el­jutni. Nekik szóljon hát a köszönet, hogy közös­ségük sorsát szívükön viselve nem hátrál­nak meg egyházuk anyagi létét biz­tosító ál­dozatvállalás elől.              

Szabó Zoltán

Író-olvasó találkozó

2005. február 19-én délután 17-órakor került megren­de­zésre gyülekezeti termünkben Simek Valéria író-olvasó estjére.

A költőnő verseit átéléssel hallgatták a meghívott ven­dégek, családtagok és gyülekezetünk tagjai. Veres Péter református lelkész bevezető köszöntése után Szarka István méltatta Simek Valéria költöi munkássá­gát, pályafutását. Az író-olvasó találkozón szolgált az evangélikus gyülekezet nagy kórusa. Meleg hangulat foghatta el mindannyiunk szívét, mert saját szülőfalujában, családja környezetében került sor a költönő verseinek bemutatására. Verseivel mindannyian lélekben és érzelmekben gazdagodhattunk.

Beszélgetés Simek Valéria költőnővel

Tiltakozik a költőnő meg­szólítás ellen. Ő csak Simek Vali Bakonycsernyéről, aki­nek mel­lesleg már a ne­gyedik kötete je­lent meg tavaly nyáron Elmúl­nak mellő­lem a hegyek címmel. Nem szereti a felhajtást, ódzko­dik a nyilatkoza­toktól, és em­ber legyen a talpán, aki verseivel kap­csolatban bármit is ki tud húzni belőle. Szerinte a versek önmagukért be­szélnek, fölösle­ges bármit is hozzátenni. Azért megkísé­reltem a lehetet­lent.

-      A verseidből egy múlt század közepi Bakonycsernyét ismerhetünk meg. Ennyire fontos a gyerekkorod?

Nagyon fontos. Ha visszagondolok, akkor nyikorgó szekereket látok, szénarendeket, illatos boglyákat, és a falu szélén álló földes szobás házikót, benne a nagy­mamát. Eszembe jutnak a forró nyarak, amikor a ko­csi fenekén együtt zötykölődtünk testvéreimmel és szüleimmel a dűlőutakon, és kapáltunk, arattunk nap­estig. Aratáskor pedig boldogan ültünk a teli zsáko­kon, és hálásak voltuk, hogy megvan a télire való élelem. És a hóhullásos estéken eszembe jutnak azok a régi alkonyatok is, amikor a nagymamával tollat fosztottunk, kukoricát morzsoltunk, a kemencében pedig halkan pattogott a tűz. Ha végignézek a falut ölelő völgyeken, én a múlttá lett tájat is látom a haj­dan volt, soha vissza nem térő emberekkel. Innen a verseimben fellelhető melankólia. Beleszülettem ebbe a környezetbe, a szüleim, nagyszüleim, dédszüleim életét hordom magamban. Bennem ők élnek tovább, és idekötnek engem. Máshol nem létezhetek.

-      Soha nem akartál elköltözni?

Amikor dolgozni kezdtem, három évig éltem Fehérvá­ron. Fuldokoltam a városban, a tömegben, ott minden idegen volt. Itthon minden fa, bokor rám köszön, itt vannak a gyökereim.

-      Falusi költőnő vagy. Nem kétszeres hátrány ez?

Tény, hogy vidékről nehezebb érvényesülni, de soha sehol nem néztek le amiatt, hogy falusi vagyok. 75-76 körül mondták, hogy költözzek legalább egy vidéki városba, hogy közelebb legyek a tűzhöz. Nincs hely­hez kötve, hogy valaki az irodalmi életben érvénye­süljön. Nem ezen múlik! Hogy nőnek születtem, azt sose bántam. Manapság egyre több női írás jelenik meg irodalmi folyóiratokban, számtalan „nőtársam­nak” jelent már meg kötete. De az is igaz, hogy az irodalmi társaságokban a férfiak vannak túlsúlyban, és női főszerkesztővel irodalmi folyóiratban csak elvétve találkoztam. Pedig a női látásmód és fogalmazás egé­szen más, mint a férfiaké. Sokszor finomabb, aprólé­kosabb, máshol vannak a hangsúlyok, a lélek rezdülé­sei fontosabbak. Nagyon zavar az írásokban burjánzó trágárság, illetve az, ha valaki ezt tünteti fel művé­szetként.

-      Folytattál valaha irodalmi tanulmányokat?

A főiskolán tanultam gyerekirodalmat, és állandóan ol­vasok. Nagy László, Pilinszky, József Attila, Fodor András a kedvenceim. Ez utóbbit talán kevesen isme­rik, pedig Kossuth-díjas költő. Vele tíz évig levelez­tem, örökké biztatott, tehetségesnek talált. Megígérte, hogy összeállítja a következő kötetemet, ám mire sor került volna rá, meghalt. Nagyon sajnálom, hogy személyesen soha nem találkozhattunk. Visszatérve az olvasmányélményeimre, nagyon szeretem az erdélyi írók ízes magyarságát: mindenekelőtt Sütő Andrást, Tamási Áront és Wass Albertet.

-      Van alkalmad olvasókkal találkozni?

Persze. Rendszeresen hívnak író-olvasó találkozókra, könyvtárakba, művelődési házakba, gyülekezetekbe. Mindig jólesik olyanokkal találkozni, akiket megérint a költészet. És még mindig furcsa, hogy költőnőznek. A gyerekeim egyszer jót kuncogtak, amikor egy ilyen összejövetel után egy kedves fiatal pár megkérdezte őket, milyen együtt élni egy költővel. Számukra az a természetes, hogy írok – már a születésük előtt is ezt tettem.

-      Mit gondolsz, mi a sikered titka?

Nem tartom magam sikeresnek.

-      Akkor az eddigi négy kötet micsoda? Rendben, úgy kér­dezem, hogy miért fogytak el ezek a könyvek?

Talán azért, mert van mondanivalója az írásaimnak. Ha valaki elolvassa, akkor esetleg az enyémhez ha­sonló képeket lát. Nem tudom. De nem a siker a fon­tos, csak annyi a célom, hogy írjak. Az alkotás folya­mata a lényeges. Aztán ha megjelenik, mert a szer­kesztőknek, olvasóknak is tetszik, az külön öröm.

Á.R.